George

George csapkodott végtagjaival. Úszott az örömben, mert abban a nagy tengerben a mindenség remegett. A sötétben is jól látott, vagy inkább talán érzett, érzékelt. Tudta, hogy hatalmas, vég nélküli óceánja az élet. Sehol sincs más hely, ezért ha netán eszébe is jutna elköltözni, lehetetlen, a tengere mélye nem engedi ki.

George megvakarta fejét, aztán kedvenc úszómedencéjében – ami az óceánból lett – nagyon meglepődött, mert nekivágódott a vízi világ falának. Ki akart törni, de legalább szélesíteni szerette volna beszűkült lakhelyét. Nem sokat ért el, minduntalan visszaszűkült, ettől egyre kellemetlenebbül érezte magát. Bár nincs hely a világon – egyáltalán világ sincs – azon kívül, de egyre furcsább volt minden.

Egy szörnyű napon, úszni próbálás közepette, valahová eltűnt az óceánból zsugorodott tavacska vize, s minden rászorult. A falak préselték. Halálfélelme támadt, majd elájult a fájdalomtól. Belekarmolt a meder oldalába, de egyre kegyetlenebbül feszült rá minden. Ájultából magához kellett térnie, mert egy szorító csőbe került, ahol érezte, elérte a vég.

Tüdejét préselte, és végigégette a levegő. Egy kéz lábánál fogva emelte fel. Fejjel lefelé lógott, még a rászáradt tengervizet is lemosták róla. Nem értette, miért kínozzák, és vajon miért vették el tőle a legszebb és legkellemesebb helyet, ahol nyugodtan fürdőzhetett volna tovább, ha hagyják.

Most vakít a fény, semmit sem lát, és egy idegen kiáltozik. Két domb között egy nagyobbra fektetik, teljesen kiszolgáltatott. Valaki hozzáér és odébb emeli. George, a világra jövetele utáni első táplálkozásába kezdett. Tán ilyen sem szokott gyakran történni egy szülőszobában...