Háborgó közönség

    – Uram, magánál mennyi az idő? Szerintem már rég el kellett volna kezdeni az előadást.

– Ha nem is rég, de két perccel elmúlt az előre jelzett időpont. Eléggé felháborító, hogy ilyen felelőtlenül bánnak a törvénytisztelő állampolgár pénzével!

– Nekem mondja? Sok előadáson voltam már, de ennyibe sehol sem került egy jegy. Tényleg, mit húzzák az időt!

– Úgy tudtam, hogy itt nem lehet csak úgy ukmukfukk csúsztatni. Maga volt már ilyen típusú előadáson?

– Még nem. Azt mondják, rendkívül izgalmas, mint egy adrenalinbomba, nagyon serkentőleg hat, hetekig feloldja az embert.

– Nekem is ehhez hasonlót meséltek. Ideges vagyok meg izgulok is, nem értem, miért nem húzzák már szét a függönyt, itt lenne a kezdés ideje. Mit piszmog az a két ember ott elöl, olyan varjúnak öltözötten?

– Azt hiszem, érintettek, de nem tudom.

A mintegy negyven néző az egész teremben halk morajlásba fogott, jelezve, „na, de kérem, ne játsszanak az idegeinkkel, kezdjék már azt a nyavalyás előadást, végül is az idő pénz”.

A függöny túlsó oldalán a főnök még tíz perccel korábban odaszólt beosztottjának:

– Barátom, állítsd öt perccel vissza az órát! – Ennek ugyan semmi jelentősége sincs normál körülmények között, de ebben az esetben az az öt perc annyi, mint öt, esetleg tizenöt év. – Ja, és tudasd a főszereplővel, hogy kapott öt plusz percet!

– Főnök, nagyon fognak dühöngeni a függöny túlsó oldalán a csúszásért.

– Na hallod! Képtelenkedjenek ott maguknak pöffeszkedve, karba tett kézzel bőrfoteljeikben. Te csak tedd, amit mondtam!

És tette. A nézőtér olyan volt, mint a méhkas. Mindenki a kezdési időpont csúszásán háborgott. Aztán a megjelölt időpontnál öt perccel később a függönyt elhúzták, ott volt a főszereplő előttük. Kiábrándultak!

Arra számítottak, hogy egy összeroppant, roskatag, leépült, remegő, életéért acsarkodva rimánkodó szerencsétlent fognak látni, ehelyett egy tulajdonképpen kiegyensúlyozott ember nézett velük szembe. Az elmúlt hetekben, az utolsó pillanatokig reményvesztetten vergődött. Lélekben mindenféle beadványokat, kegyelmi kérvényeket küldözgetett jobbra-balra annak pontos ismeretében, hogy a megfelelő pozícióban ülő személyek még véletlenül sem tesznek tanúbizonyságot úgynevezett gyengeségről. Nem ringatta magát abban az illúzióban, hogy kegyelmet kap. Tulajdonképpen húzta az időt. Csak most, itt az asztalon előkészítve nyugodott meg, egy olyan belső hangtól, amely azt sugallta neki, végre túl lesz rajta. „Még néhány perc, és nem kell már idegeskednem. Érdekes, most sem vagyok ideges – gondolta –, közel sem úgy, mint tíz-tizenöt perce. Még néhány perc, és túl leszek ezen az egészen.”

Felolvasták az ítéletet, és szokás szerint megkérdezték, van-e valami mondanivalója, az utolsó szó jogán, a legeslegutolsó szó jogán... Bűnös-e vagy ártatlan, ki tudja, annyi biztos, hogy ennek akkor már semmilyen szemszögből sem volt jelentősége. Intelligens ember volt, emlékezett, hogy milyen gúny tárgyává tették a kivégzettek utolsó szavait. Ha könyörögtek, azért, ha a rémülettől empatikus kijelentéseket dobtak be, azért, ha nem szóltak, azért. Úgy döntött, hogy ő mégsem mond semmit. Intett a fejével, hogy nincs.

A rangidős szólt, hogy kezdhetik. Az első injekció egyetlen másodperc alatt futott végig az átlátszó csövön egyenesen az elítélt vénájába, aki egy pillanat alatt halott ember benyomását keltette, az első fázisig elkábítva, nem hosszú időre, csak, amíg jelzésre képtelen állapotba kerül. Erre ő felkészült, jól tudta, mire számíthat. A következő injekció egy pillanat alatt csurgott le a vérkeringésébe, kiiktatva az idegrendszerének azon részét, amely az izmokat befolyásolja. Megkapta a következőt, majd az azt következőt is. Tudta, mit miért kap. Tudta, hogy a harmadik, valamint a negyedik a légzést, majd a szívét állítja meg, még csak nyögni sem tud.

A nézőtéren morogtak. Az előző két úr mellett már majdnem mindenki, hogy milyen dolog ez, nem ezt kérték. Ezért ennyi pénzt kiszedni az ember zsebéből, hiszen itt feleslegesen vonták be az összes fázist, hiszen az elítélt gyakorlatilag egy másodperc alatt meghalt. Dühösen többen is reklamálni szerettek volna az igazgatónak, hogy azért legyenek tekintettel a közönségre is, amikor ilyen rendezvényeket tartanak. Ebben nem volt semmi katartikus élményt nyújtó.

A függöny túloldaláról a szakasz parancsnoka, aki már azért jó néhány ilyenen átesett, egyszerűen odaszólt:

– Uraim és hölgyeim, aki netán élményhiányban szenved, annak intézetünk külön engedélyezi, hogy itt és most kipróbálja az egész ügymenetet.

Többen felháborodva ordítoztak, hogy bírói döntés nélkül nem lehet embereket kivégezni.

A tiszt erre, ugyancsak blöffölve, annyit válaszolt, hogy bírói és igazgatói határozat szerint, a jelenlévő közjegyző asszony elégséges ahhoz, hogy ezt lebonyolítsa, persze be kell nyúlnia a fiókba, ahol az erre a célra önként jelentkezőknek soktucatnyi formanyomtatvány van előre gyártva. Pillanatok alatt megoldható az egész. A neve és valamilyen biztos azonosító szükséges mindössze, tanú van bőven. A közjegyző asszony aláírja, így lehet kipróbálni.

A közönség tombolt a dühtől. Valaki odakiáltott:

– Ez az egész szemfényvesztés, ilyen nem is létezik, az az ember nem is halt meg! Kiviszik innen, felkel, minket meg jól becsaptak.

– Uram, ha meg nem sértem, vegyem a formanyomtatványt?

Mindenki elsompolygott azzal a felsőbbrendű érzéssel, hogy itt őt ma becsapták. Elvették tőle azt az élményt, amiért jött, és ami jó esetben hosszú időre életkedvet adhatott volna neki.

Azon senki nem morfondírozott, hogy egy embert éppen kivégeztek az orruk előtt. Ki tudja, soha nem lehet tudni, előfordulhat, hogy ártatlanul.